Bibliai versek védántikus fényben I. rész

Ez a sorozat bibliai versek csendes olvasatára hív. A védantikus szemlélet fényt vet ezekre a szavakra, és segít feltárni belső rétegeiket. A hangsúly a tapasztalaton van, a figyelem pedig a világosság felé fordul, amely minden hagyomány mélyén jelen van.
Ez az olvasat tiszteletben tartja a bibliai szöveg integritását. A védantikus nyelv eszközt ad a szemlélődéshez és a két hagyomány itt párbeszédbe lép egymással, miközben csendes jelenlétre hív, a versek lassú olvasására és a felismerés megszületésére.

„(…) Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”
(János evangéliuma 8:12)

Ez a kijelentés jelenlétet hordoz. Súlya van, és iránya. A „világ világossága” olyan tapasztalatra mutat, amely az emberi létezés alaprétegét érinti. A világosság közeggé válik: ebben válik az élet érthetővé, felismerhetővé, átélhetővé. A fény itt feltár, összekapcsol, átjárhatóvá tesz.

A védantikus hagyomány ebben a világosságban a tudatosság önfénylő természetét ismeri fel. Ez a fény jelen van minden tapasztalat mögött. Ez a fény teszi lehetővé az érzékelést, a gondolkodást, az önazonosság felismerését.

A látás forrása

A Védánta a megismerés alapjára irányítja a figyelmet. Arra a princípiumra, amelyben minden érzékelés és gondolat megjelenik. Ez a tudatosság hordozóként van jelen. Minden élmény ebben tárul fel, minden tapasztalat ebben válik tudatossá.

A Katha-upanisad így fejezi ki ezt a felismerést:

„Ott a nap fénye háttérbe húzódik,
a hold és a csillagok ragyogása elcsendesül,
a villám és a tűz ereje eltörpül.
Ő ragyog,
és minden az ő fényében válik láthatóvá.”
(Katha-upanisad 2.2.15)

Ez a világosság állandó jelenlétként tapasztalható. Csendes, mégis mindent átható. Nem egy érzéki fény, hanem az a belső ragyogás, amely által minden érzéki tapasztalat megjelenik.

A bibliai hagyomány hasonló módon beszél erről a mindent betöltő világosságról. A Jelenések könyve a végső beteljesedés képében írja le ezt az állapotot:

„És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké.”
(Jelenések 22:5)

Ez a kép nem csupán jövőbeli ígéretként olvasható. A világosság forrására irányítja a figyelmet. Arra a fényre, amely önmagából ragyog, és amely minden más fényt értelmezhetővé tesz.

A védantikus látásmódban ez a fény ātman, a belső tudatosság. A bibliai nyelv ezt az isteni jelenlét ragyogásaként nevezi meg. A tapasztalat mélyén mindkét hagyomány ugyanarra az alapvalóságra mutat rá.

Ez a világosság nemcsak feltárja a világot, hanem otthonná is teszi. Ebben a fényben az élet rendezetté válik. A tapasztalat egésszé áll össze. Az ember helye felismerhetővé válik a létezés szövetében.

Az „Én vagyok” mélysége

Jézus szavai az „én vagyok” kijelentés köré rendeződnek. Ez a megfogalmazás a létezés közvetlen tapasztalatát hordozza.
Az önazonosság tiszta jelenléte szólal meg benne. A figyelem a lét forrására irányul, arra, ami minden tapasztalatot hordoz.

Az Ószövetségben ez a tapasztalat már korán megjelenik. A pusztában, a csipkebokor fényében hangzik el az a kijelentés, amely az isteni önazonosságot nevezi meg:

„És monda az Isten Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. És monda: Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem tihozzátok.”
(Kivonulás könyve 3:14)

Ez a mondat jelenléti kijelentés. A lét önmagára mutat. Az isteni név itt tapasztalattá válik, amely túlmutat a meghatározásokon, és az azonnali jelenlétre irányítja a figyelmet.

A védantikus hagyomány ugyanezt a tapasztalatot az aham kijelentésein keresztül közelíti meg. Az upanisadokban az „aham” az önmagára ébredt tudat hangja.

A Bṛhadāraṇyaka-upanisad így fogalmaz:

„Aham brahmāsmi”
(Bṛhadāraṇyaka-upanisad 1.4.10)

„Én Brahman vagyok.”

Ez a kijelentés az önazonosság felismerését fejezi ki. A tudat felismeri saját alapját. Az egyéni tapasztalat összekapcsolódik az egyetemes valósággal.

A Chāndogya-upanisad egy másik irányból közelít:

„Tat tvam asi”
(Chāndogya-upanisad 6.8.7)

„Az vagy te.”

Ez a mondat rámutatás. A figyelmet arra irányítja, ami mindig jelen van az emberi tapasztalat mélyén. Az „én” és az alapvalóság egymásra ismerése jelenik meg benne.

A védantikus nyelv ezt az önazonosságot szat–csit–ánanda egységként írja le: szat, mint tiszta létezés, csit, mint tudatosság és ānanda, mint boldogság és üdvösség.

Ez az egység az ember legbelső tapasztalatát fejezi ki. A lét tudatos és örömteli teljessége jelenik meg benne. Ez a tapasztalat hordozza az élet értelmét és irányát.

Jézus „Én vagyok” kijelentése ebbe a mélységbe nyit betekintést. A keresztény olvasó számára ez a hang ismerős és otthonos. Az isteni jelenlét közelségét fejezi ki. A védantikus olvasat ezt a közelséget az ember belső tapasztalatán keresztül világítja meg.

Ebben a fényben az „Én vagyok” nem elválaszt, hanem összekapcsol. A kijelentés hidat képez az isteni és az emberi tapasztalat között. A világosság itt önmagára ismer, és az élet átláthatóvá válik benne.

A követés mint belső út

„(…) Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.”
(Máté evangéliuma 4:19)

A követés itt mozgást jelez. A figyelem irányváltását. Az ember válasza megszületik a megszólításra. Ez a mozdulat belül történik. A tudat új irányt vesz, és egy mélyebb rendhez igazodik.

Jézus hívása személyes és közvetlen. Kapcsolatot teremt. A követés az élet egészét érinti. A mindennapok szintjén bontakozik ki, és a belső világban gyökerezik.

A védantikus hagyomány a belső útról három egymásra épülő mozdulatban beszél. Ez a hármasság a megértés elmélyülését írja le.

Śravaṇa a hallás ideje. A tanítás befogadása történik meg benne. A figyelem megnyílik az igazság szava felé.
Manana az elcsendesített gondolkodás tere. A tanítás belső feldolgozása zajlik. A megértés letisztul.
Nididhyāsana az elmélyült jelenlét állapota. A felismerés beépül az életbe. A tudás tapasztalattá válik.

Ez a belső út összhangban áll Jézus tanítványhívásával. A követés hallással indul. A megértés csendes átgondolással mélyül. Az élet átalakulása természetes módon bontakozik ki.

Az evangélium egy másik helyen így fogalmaz:

„(…) Aki bennem marad, és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem. (…)”
(János evangéliuma 15:5)

Ez a mondat az együtt-lét tapasztalatát fejezi ki. A maradás belső állapot. A figyelem állandósulása jelenik meg benne. Az élet gyümölcsei ebből a belső összhangból születnek meg.

A védantikus szövegek ugyanezt az állapotot a felismerés nyugalmával írják le. A Muṇḍaka-upanisad így fogalmaz:

„Aki Brahmant ismeri, eléri a legfelsőbbet.”
(Muṇḍaka-upanisad 3.2.9)

Ez az elérés belső beteljesedést jelent. A tudat megérkezik saját forrásához. Az élet egésszé áll össze ebben a felismerésben.

A keresztény olvasó számára ez az út ismerős. Az ima, az igehallgatás, a csend gyakorlata mind ezt a belső irányultságot erősíti. A védantikus nyelv más kifejezéseket használ, mégis ugyanarra a belső folyamatra mutat rá.

A követés így belső hűséggé válik. A figyelem visszatér a világossághoz. Az élet ebben a fényben rendeződik. A mindennapok átitatódnak a jelenléttel.

Ez az út csendes. Ez az út hordozó. Ez az út az élet világosságában bontakozik ki.

A világosság mint életforma

A világosság az evangéliumban nem csupán felismerés, hanem életmód. A fényben járás az élet egészét áthatja. A gondolkodás, a beszéd, a cselekvés egységbe rendeződik. Az ember élete átláthatóvá válik ebben a fényben.

János apostol így ír erről:

„Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, közösségünk van egymással. (…)”
(1János 1:7)

A világosságban járás kapcsolatot teremt. Az ember összhangba kerül önmagával. Az ember a másikkal élő kapcsolatban áll. Az élet belső és külső tere egymásra hangolódik.

A védantikus hagyomány ezt az állapotot a dharma természetes kibontakozásaként írja le. Az élet rendje belülről válik érzékelhetővé. A cselekvés ebből a belső tisztaságból születik meg.

A Bhagavad-gítá így fogalmaz:

A jóga állapotában végezd tetteidet.”
(Bhagavad-gítá 2.48)

Ez az állapot belső egyensúlyt jelent. A figyelem összeszedetté válik. A cselekvés letisztul. Az élet nem szakad szét belső és külső dimenzióra. A világosság átjárja a mindennapokat.

A fényben élő ember jelen van abban, amit tesz. A döntések világos belső irányt követnek. A szavak súlyt kapnak. A hallgatás is értelmet nyer. Az élet egyszerűvé válik ebben az átláthatóságban.

Jézus szavai ezt az egységet fejezik ki:

„Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket (…).”
(Máté evangéliuma 5:16)

A világosság itt láthatóvá válik az életben. A fény forma nélkül is formát ölt. A cselekvés tanúságtétellé válik. Az élet maga válik üzenetté.

A védantikus szemlélet ezt az állapotot a felismerés természetes gyümölcsének tekinti. A tudás életformává érik. A belső látás kifelé is rendet teremt.

A Īśa-upanisad így szól erről az egységről:

„Mindent az isteni jelenlét hat át.”
(Īśa-upanisad 1)

Ez a látásmód átfogja a teljes életet. A világosság minden tapasztalatban jelen van. Az élet egységként mutatkozik meg ebben a fényben.

A keresztény olvasó számára ez az életforma ismerős. Az evangéliumi élet egyszerűsége, az imádság, a szeretet gyakorlása mind ezt az irányt erősíti. A védantikus nyelv más képekkel él, mégis ugyanarra az átalakulásra mutat rá.

A világosság így otthonná válik. Az élet ebben a fényben megpihen. A cselekvés és a szemlélődés egymásba simul. Az ember jelenléte áldássá válik a világban.

Ez a világosság hordoz.
Ez a világosság formál.
Ez a világosság életként bontakozik ki.

A világosság csendje

A világosság végül csenddé válik. A megértés megpihen. A figyelem megérkezik. Az ember jelen van abban, ami van. Az élet önmagát tárja fel ebben az állapotban.

A világ világossága nem elméletként marad meg. Tapasztalattá érik. A fény áthatja a gondolatokat, az érzéseket, a döntéseket. Az élet egésszé rendeződik ebben a jelenlétben.

János evangéliuma így fogalmaz:

„A világosság a sötétségben fénylik (…).”
(János evangéliuma 1:5)

Ez a mondat jelen idejű. A világosság most fénylik. A tapasztalat most elérhető. A felismerés most bontakozik ki.

A védantikus hagyomány ezt az állapotot a tudat nyugalmával írja le. A figyelem önmagában megáll. Az élet forrása közvetlenül tapasztalhatóvá válik. A keresés beteljesedik ebben a csendben.

.A Bṛhadāraṇyaka-upanisad így fejezi ki ezt a megérkezést:

„Az Önvalót érdemes látni.”
(Bṛhadāraṇyaka-upanisad 2.4.5)

Ez a látás belső felismerés. A világosság önmagára ismer. Az ember önmagára talál ebben a fényben.

A keresztény hagyomány ezt a csendet az isteni jelenlét közelségeként tapasztalja. Az imádság elmélyül. A figyelem megnyugszik. Az élet Istenben nyeri el irányát.

A védantikus olvasat és az evangéliumi hang itt találkozik. A világosság közös forrássá válik. A tapasztalat egységes. A nyelv sokféle, a felismerés egy.

Ez a világosság kísér.
Ez a világosság megtart.
Ez a világosság életként él tovább az emberben.

Legyen béke, béke, béke…

Om Shanti, Shanti, Shanti