A Logosz, a Brahman és az „Én vagyok”

Nem egy új értelmezés, nem szinkretizmus, hanem egy régi felismerés.

Bevezetés 

Egy időtlen felismerés több nyelven

Ez a sorozat egy olyan felismerést jár körül, amely különböző kultúrákban és hagyományokban eltérő nyelvezettel jelenik meg. A hangsúly azon van, hogy az időtlen igazság sokféle szimbólumrendszeren keresztül válhat hozzáférhetővé.

A Vedānta ezt a valóságot Brahmanként nevezi meg, János evangéliuma Logoszként, Atyaként és „Én vagyok”-ként beszél róla. A megfogalmazás eltérő, a tapasztalat mélysége közös.

Ez az írássorozat beavatási olvasatként közelít János evangéliumához. A figyelem középpontjában a valóság természete áll, valamint az ember helye ebben a valóságban, amikor a szöveg dogmatikus keretektől felszabadítva szólal meg.

A megközelítés védantikus szemléletű: az Upanisadok, a Bhagavad-gītā és az Advaita Vedānta alapelvei felől nyit párbeszédet János evangéliumával. Ez a nézőpont egy olyan egyetemes tapasztalati rétegre mutat rá, amely túlér a kulturális és vallási határokon.

János evangéliuma sajátos mélységgel szólal meg. A szöveg egyszerű nyelvezete mögött egy olyan réteg húzódik, amely a megszokott értelmezési szinteken túl szólítja meg az olvasót.

Ez az evangélium a lét alapvető kérdéseire irányítja a figyelmet: mi a valóság természete, és hogyan helyezkedik el benne az emberi tudat.

A Vedānta hasonló kérdések mentén bontja ki tanítását:
Ki vagyok én valójában?
Mi az, ami születésen és elmúláson túl jelen van?
Mi az, ami minden tapasztalat alapjaként változatlanul fennáll?

A sorozat abból az alapállásból indul ki, hogy az igazság nem egyetlen hagyomány kizárólagos birtoka. Ugyanaz a felismerés több irányból is megközelíthető.

A következő hat rész János evangéliumát beavatási szövegként olvassa. A cél a felismerés felé mutatás és a belső ébredés támogatása.

A központi kérdés végig ugyanaz marad: kire mutat Jézus szava és jelenléte.

Kinek szól ez a sorozat?

Ez a sorozat azokhoz szól, akik Jézus tanításában a felszabadító tapasztalatot keresik, és akik nyitottak arra, hogy az isteni jelenlét a felismerés terében váljon élővé.

Az írás azokhoz fordul, akik a kész válaszok helyett a belső átalakulás lehetőségét keresik, és készek a kérdező én feloldódására.

Hogyan érdemes olvasni?

Ez a szöveg lassú, elmélyült olvasást kíván. Az Upanisadokhoz vagy a Bhagavad-gītāhoz hasonlóan belső figyelemmel, csenddel és nyitottsággal érdemes közelíteni hozzá, azt vizsgálva, milyen mozgást indít el az olvasó tudatában.

Miért János evangéliuma?

A négy kanonikus evangélium közül János evangéliuma különleges hangsúllyal a lét kérdéseire irányítja a figyelmet. A szöveg Jézus személyét és üzenetét a valóság mélyebb összefüggéseibe ágyazva tárja fel.

Ez a megközelítés szoros rokonságot mutat az Upanisadok, a Vedānta-szútra és a Bhagavad-gītā metafizikai látásmódjával.

Az írás egy összehasonlító spirituális olvasatot kínál, amely megőrzi János evangéliumának belső koherenciáját, miközben védantikus nézőpontból világítja meg.

„Kezdetben vala az Ige”
Logosz és Brahman védantikus olvasatban

„Kezdetben volt az Ige (Logosz), az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige,
ő volt kezdetben Istennél.
Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.”
(Jn 1,1-3)

János evangéliuma már a nyitó sorokban a lét alapelvére irányítja a figyelmet. A Logosz itt tudati princípiumként jelenik meg: az a rendező értelem, amely által a valóság megnyilvánul és felismerhetővé válik.

A védántikus hagyomány ezt a végső valóságot Brahmanként nevezi meg. Ez a valóság egységes, és különböző tapasztalati nézőpontokon keresztül válik hozzáférhetővé.

A nirguṇa és saguṇa megkülönböztetés ugyanazon Valóság kétféle tapasztalati megközelítését fejezi ki.

Nirguṇa és Saguṇa Brahman rövid magyarázata

A védántikus hagyományban a nirguṇa és saguṇa kifejezések nem két külön valóságot jelölnek. Ugyanannak az Abszolútnak két megközelítéséről van szó, attól függően, hogy a tudat miként viszonyul hozzá.

Nirguṇa Brahman az Abszolút, amennyiben minden meghatározástól, tulajdonságtól és formától független. Ez a tiszta lét–tudat, amely túl van minden fogalmon és megkülönböztetésen.

Saguṇa Brahman ugyanaz a Valóság, amennyiben a megismerés számára megnyilvánul: rendként, értelemként, kozmikus törvényként, isteni jelenlétként. Itt jelenik meg az a szint, ahol beszélhetünk teremtésről, Logoszról, isteni működésről.

A különbség nem ontológiai, hanem tapasztalati. A megkülönböztetés a tudat állapotában jelenik meg, nem a Valóság szerkezetében.

Ezért amikor János evangéliuma egyszerre mondja ki, hogy „az Ige Istennél volt” és „Isten volt az Ige”, ugyanarra a finom feszültségre mutat rá, amelyet a Vedānta a nirguṇa és saguṇa fogalompár segítségével ír le.

„Kezdetben vala az Ige”

A „kezdet” itt időtlen alapelvre utal. Ez összhangban áll az Upanisadok sat–cit–ānanda látásmódjával, ahol a lét önmagában, minden megkülönböztetés előtt ragadható meg.

A Logosz a megnyilvánulás princípiuma, ahogyan az Óṁ is a valóság kibontakozásának forrásrezgése.

„Brahman az, amiből a világ születik,
amiben fennáll,
és amibe visszatér.”
(klasszikus upanisadikus megfogalmazás)

„Az Ige Istennél vala”

Ez a kijelentés a megnyilvánulás nézőpontját emeli ki. A Logosz tudatosan megjelenőként viszonyul az Abszolúthoz, miközben annak teljességét hordozza.

Ez megfelel a saguṇa Brahman tapasztalati szintjének, ahol a Valóság rendként és kozmikus értelemként jelenik meg.

„És Isten vala az Ige”

Ez a mondat a lényegi azonosságot fejezi ki. A megnyilvánult és a formátlan aspektus ugyanazon valóság két nézőpontja.

Az Advaita Vedānta pontosan ezt az egységet hangsúlyozza.

„Minden őáltala lett”

A Logosz közvetítő elvként jelenik meg, amelyen keresztül a sokféleség kibontakozik.

A Bhagavad-gītā ezt így fogalmazza meg:

„(…) Én vagyok minden lény kezdete, közepe és vége.”
(Bhagavad-gītā 10.20)

A világ Brahmanban jelenik meg, és benne nyeri értelmét.

A keresztény teológia későbbi dogmatikai értelmezései a Logoszt kizárólag Jézus személyéhez kötötte.
János szövegében azonban ez nem szükségszerű következtetés, hanem egy későbbi dogmatikai rögzítés eredménye.

„Az Ige testté lett” – Az avatāra-elv

„Az Ige testté lett, és közöttünk lakott. (…)”
(Jn 1,14)

Ez a kijelentés az avatāra-elvvel áll párhuzamban: a végső valóság formát ölt, hogy emlékeztesse az embert saját természetére.

Bhagavad-gītā

„Valahányszor a dharma hanyatlik,
és az adharma felemelkedik,
akkor megjelenek.”
(Bhagavad-gītā 4.7)

A szöveg nem mondja ki, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen esemény lenne. A testté válás a tudat természetes megnyilvánulása egy tiszta közegen keresztül.

A védantikus szemlélet szerint a „testté válás” nem történeti kivétel, – a tudat természetes megnyilvánulása egy tiszta edényben.

Az „Én vagyok” – Aham Brahmāsmi

János evangéliuma különösen sok „Én vagyok” (ἐγώ εἰμι) kijelentést tartalmaz.

„(…) Mielőtt Ábrahám lett, Én vagyok.”
(Jn 8,58)

Ez a kijelentés az időtlen létállapotra mutat.

Védikus párhuzam

„Aham brahmāsmi – Én Brahman vagyok.”
(Bṛhadāraṇyaka Upanisad)

Ez a felismerés a felébredt tudat természetes megnyilvánulása.

Nem azért botránkoztak meg rajta kortársai, mert „Istennek mondta magát”, hanem mert eltörölte a szakadékot Isten és ember között.

„Ti istenek vagytok” – Rejtett non-dualitás

„Nincsen-e megírva törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok?”
(Jn 10,34 – Zsolt 82)

Ez a mondat összeegyeztethetetlen a merev dualizmussal, de teljesen érthető védantikus kontextusban.

A kijelentés az ontológiai azonosság felismerésére mutat.

„Aki felismeri a Legfelsőt önmagában, az halhatatlanná válik.”
(Muṇḍaka Upanisad 3.2.9)

Isten országa – tudatállapot, nem hely

„(…) Ha valaki újjá nem születik, nem láthatja Isten országát.”
(Jn 3,3)

Az ország tudatminőségként jelenik meg.

„A felszabadulás nem elérés, hanem felismerés.”
(advaita tanítás)

A mokṣa és az „Isten országa” funkcionálisan azonos fogalmak:

• az elkülönült én illúziójának megszűnése
• a valóság közvetlen látása

Moksa: A spirituális fejlődés csúcspontja, az üdvözülés, ahol az egyén megszabadul minden szenvedéstől és világi illúziótól. Az egyéni lélek (Atman) és a legfőbb valóság (Brahman) közötti válaszfal leomlása, az eredeti egység felismerése.

A Vigasztaló – belső tanító, Paramātmā

A Paramātmā (szanszkrit: परमात्मा) jelentése Legfelsőbb Lélek vagy Felső-Lélek. 

A hindu filozófia szerint a Paramātmā a következőket képviseli: 

• Belső Tanú: Az isteni jelenlét, amely minden egyes élőlény szívében (az egyéni lélek, az Ātman mellett) jelen van tanúként és irányítóként.
• Mindent átható valóság: Istennek az az aspektusa, amely nemcsak a lelkekben, hanem az anyagi világ minden atomjában is ott lakozik.
• Hármas felosztás: A vaisnava teológiában Isten három megnyilvánulási formájának egyike: a Brahman (személytelen fény), a Paramātmā (helyileg jelen lévő felső-lélek) és a Bhagavān (a Legfelsőbb Személy). 

Röviden: a Paramātmā az univerzális tudat egyéni szívben lakozó formája, amely utat mutat az egyéni léleknek a megszabadulás felé.

„(…) Más vigasztalót ad nektek … aki bennetek marad.”
(Jn 14,16–17)

Ez a belső tanú-tudatként működő isteni jelenlét.

„Ebben a testben van egy másik, egy transzcendentális élvező is – az Úr, a legfelsőbb birtokos, aki felülvigyázóként és engedélyezőként létezik, s akit Felsőléleknek neveznek.”
(Bhagavad-gītā 13.23)

Vagyis A Legfelső Lélek minden testben jelen van.

A Paraklétosz (‘Szent Szellem’):

• tanú-tudat
• belső iránytű
• a megvilágosodás princípiuma

A paraklétosz (görögül paraklétos) jelentése: „hívásra megjelenő”, „segítő”, „vigasztaló” vagy „pártfogó”. 

A fogalom legfontosabb összefüggései: 

• Bibliai jelentés: János evangéliumában Jézus nevezi így a Szentlelket, akit a távozása után küld el a tanítványoknak, hogy velük maradjon, vezesse és tanítsa őket.
• Jogi háttér: Az ókori görögben eredetileg egyfajta „ügyvédet” vagy „szószólót” jelentett, aki a vádlott mellett állt a bíróságon, hogy segítse és védelmezze őt.
• Szerepe: Nem csupán érzelmi vigaszt nyújt, hanem erőt ad, képviseli az igazságot és közbenjár az emberért az Istennél. 

Röviden: A keresztény teológiában a paraklétosz a Szentlélek, mint az ember mellett álló, őt segítő és bátorító isteni jelenlét.

Beavatás és fokozatosság

„Még sok mondanivalóm volna, de most nem vagytok képesek elhordozni.”
(Jn 16,12)

Ez klasszikus guru–tanítvány dinamika.

A fokozatos tanítás spirituális pedagógia, amely minden autentikus hagyományban jelen van.

Záró gondolat – mi következik?

János evangéliuma és a Védānta ugyanarra az igazságra mutat rá, eltérő nyelvezettel és hangsúllyal. A továbbiakban ezt a felismerési utat bontjuk tovább, egyre mélyebb rétegekben.

A következő részben pedig az „Az Atya és én egy vagyunk”  kijelentést vizsgáljuk meg.

János evangéliuma védantikus fényben – II. rész

Békesség