„Hogy egyek legyenek”
Az egység tanítása, ahol út és cél megszűnik

Bevezetés – amikor már nincs több kérdés

Ez a rész összegzi az addigi utat és megérkeztet a felismerés terébe.
János evangéliumának végére a tanítás íve kiteljesedik. A jelek sora lezárul, a példázatok elcsendesednek, a párbeszédek eloldódnak. Egyetlen megszólalás marad: Jézus a Valósághoz fordul. Ez a főpapi ima, amely feltárja azt az egységet, amely mindig is jelen volt.

A cikksorozat első része itt olvasható: János evangéliuma védantikus fényben – I. rész

„Hogy egyek legyenek” – ontológiai egység

„Hogy mindnyájan egyek legyenek,
amint te, Atyám, énbennem,
és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk (…).”
(Jn 17,21)

János evangéliumának ezen a pontján a beszédmód elcsendesedik. A hangsúly az egység tapasztalatára kerül. Az egység minősége pontosan azzal a viszonnyal azonos, amelyet a szöveg az Atya és a Fiú között ír le. A mondat nyelve a létazonosság szintjén szólal meg, ahol a különállás értelmezése háttérbe húzódik.

Az „egy”-ség itt belső felismerésként jelenik meg. A tudat saját alapjába érkezik vissza, ahol az elkülönülés tapasztalata feloldódik az azonosság élményében.

„Éppen hogy a Lét volt előbb,
a nem kettő, az egyetlenegy.”
(Chāndogya Upaniṣad 6.2.2)

Az upaniṣadikus nyelv ugyanerről az egységről beszél. A Valóság egységes, osztatlan és teljes.
Az advaita felismerés ezt az állapotot írja le, ahol a sokféleség tapasztalata a tudat megjelenési módjaként válik érthetővé.

Az Atya–Fiú egység mint minta

„… amint te énbennem, és én tebenned…”

Az „amint” szó irányt mutat. A szöveg mintázatot tár fel. Az Atya és a Fiú egysége olyan tudati azonosságot jelenít meg, amelyhez az ember is meghívást kap. A hangsúly a belső felismerésen van, amelyben a tudat saját forrását ismeri fel önmagában.

Védantikus párhuzam:

„Amikor az egyéni lélek felismeri Brahmant,
nincs különbség ismerő és ismert között.”
(Bṛhadāraṇyaka Upaniṣad – tanítás összefoglalása)

Ebben az állapotban a megismerés folyamata elcsendesül. A tudat önmagára ébred, és a megértés közvetlen tapasztalattá válik.

„Én bennük és te énbennem” – a végső non-dualitás

„Én bennük és te énbennem,
hogy tökéletesen eggyé legyenek (…)”
(Jn 17,23)

Ez a kijelentés a non-dualitás közvetlen nyelve. Az egység tapasztalatának elmélyülését írja le. A tudat önazonossága minden irányban átjárhatóvá válik. A belső és a külső különbsége elhalványul, miközben az egység élménye kiteljesedik, mivel különálló istenkép és az elkülönült emberi önazonosság feloldódik az egység tapasztalatában.

„Ez a parányi a mindenség lényege,
ez a Valóság, ez a Lélek, ez vagy Te is, Svétakétu.”
(Chāndogya Upaniṣad 6.8.7)

Röviden: „Tat tvam asi – Az vagy Te.”

Ez a felismerés a tudat legbelső pontján bontakozik ki és a vallási kiváltság kérdését meghaladja, és a belső megértés terébe vezet. A mondat az önazonosság közvetlen megértésére mutat rá, ahol a keresés mozgása nyugalomba érkezik.

„Az a dicsőség, amelyet nekem adtál” – tudati ragyogás

„A dicsőséget, amelyet nekem adtál,
nekik adtam (…)”
(Jn 17,22)

A „dicsőség” a tudat ragyogásaként jelenik meg. Ez a fény a felismerés természetes kísérője. A tudat tisztasága önmagát világítja meg, és áthatja a tapasztalást.

„Ellenben amikor a tudatlanságot eloszlató tudás
világossággal árasztja el az embert,
tudása feltár előtte mindent,
ahogyan a nap is mindent beragyog nappal.”
(Bhagavad-gītā 5.16)

Vagyis: A tudás fénye oszlatja el a tudatlanságot.

Ez a ragyogás az önazonosság természetes állapota, ahol a tudás belső világosságként jelenik meg.
A felismerés a tudat alapállapotát teszi átláthatóvá, amely az ego eloldódásával válik nyilvánvalóvá.

Nincs több út – a megérkezés állapota

János evangéliumának íve fokozatosan vezet el az egység tapasztalatához. A kezdeti keresés, a jelek és tanítások után a hangsúly a közvetlen felismerésre helyeződik.

Ez a folyamat megfelel a védantikus hagyománynak. A śravaṇa a tanítás meghallása, manana a megértés elmélyítése, nididhyāsana pedig a megvalósításban való megmaradás.

A megvalósítás állapotában a keresés elcsendesedik, és az azonosság tapasztalata marad jelen.

„Hogy ott legyenek, ahol én vagyok” – időtlen jelenlét

„(…) Azt akarom, hogy ahol én vagyok,
ott legyenek ők is. (…)”
(Jn 17,24)

Ez a mondat az időtlen jelenlét tapasztalatára mutat. A hangsúly az itt-és-most tudati azonosságán van, ahol a tudat saját most-jában, vagyis a közvetlen jelenlét állapotában ismeri fel önmagát, ahol a tapasztalás egységbe rendeződik.

„A megszabadulás időtlen felismerés.”
(Advaita alaptétel)

Ez az állapot a tudat természetes alapja.

Ki marad kívül?

Az azonosság átalakulása

Ez a szakasz leíró módon mutat rá az azonosulás következményére. Az elkülönült énhez való ragaszkodás elhomályosítja az egység tapasztalatát.

„Aki szereti életét, az elveszíti,
de aki gyűlöli életét ebben a világban,
az megmenti az örök életre. ”
(Jn 12,25)

Ez a mondat az önazonosság átalakulását írja le. A felismerés a tudat mélyebb rétegében bontakozik ki, ahol az elkülönült én tapasztalata feloldódik az egységben.

János evangéliuma mint teljes védantikus ív

Egyetlen mondatban így foglalható össze:

A Logosz felismeri önmagát az emberben,
és az ember felismeri önmagát a Logoszban.

Ez a folyamat felszabadulásként (mokṣa) bontakozik ki. Ez az a pont, ahol a magyarázat elcsendesedik.
A felismerés önmagában teljes.

„A látás állapotában a tanítás beteljesedik.”
(Advaita hagyomány)

Az egység tapasztalata önmagában teljes. A megértés itt nyugalomba érkezik.

Epilógus

Amikor a szöveg elhallgat

János evangéliuma nem lezárul. Egyszerűen elfogy a szó. Nem marad tanítás, nem marad magyarázat, nem marad közvetítő, csak az a csend, amelyben már nincs különbség kérdés és válasz között.

Ha ez a sorozat bármit „bizonyított” volna, akkor elvétené a lényegét. Mert amit János evangéliuma – és a Vedānta – mutat, az nem bizonyítható, csak felismerhető.

Nem új hitet ad. Nem új identitást kínál. Épp ellenkezőleg: elveszi mindazt, aminek eddig hitted magad.

Ha az olvasó itt csalódott, az rendben van. Ha zavarba jött, az még jobb. Ha pedig egy pillanatra elcsendesedett benne az „értelmező én”, akkor a szöveg már elvégezte a dolgát.

Mert végső soron sem János evangéliuma, sem a Vedānta nem azt kérdezi: Mit hiszel?
hanem azt: Mi marad, amikor minden hit, minden fogalom és minden elképzelt „én” elcsendesedik?

Itt nincs több rész. Nincs folytatás. Nincs tanító és tanítvány. Csak az, ami mindig is volt.

Békesség