Jelek és szintek, csodák mint tudatállapotok

Bevezetés – miért nem „csodákról” van szó?

Ez a rész megmutatja, hogy János evangéliumában a „csodák” a valóság mélyebb rendjére nyitnak rá. A történések a tudat működését teszik láthatóvá, ugyanúgy, ahogyan a védántikus hagyomány a belső törvényeket írja le.

János evangéliuma következetesen a „jelek” (sēmeia) kifejezést használja Jézus tetteire. A jel olyan esemény, amely túlmutat önmagán, és egy mélyebb összefüggésre irányítja a figyelmet.

Védantikus nyelven a jel a tudatállapot megnyilvánulása. A hangsúly a felismerésen van, amelyet az esemény kivált.

A cikksorozat első része itt olvasható: János evangéliuma védantikus fényben – I. rész

A hét jel – tudati lépcsőfokok

János tudatos szerkesztéssel hét jelet emel ki, a teljesség számát követve. Ezek a történetek egy belső ívet rajzolnak ki.

Történet	Tudati jelentés
1. Víz borrá változtatása	Alapazonosság átalakulása
2. Királyi tisztviselő fia	Hit, mint belső látás
3. Béna meggyógyítása	Megrekedt tudat feloldása
4. Ötezer megvendégelése	Tudat bősége
5. Vízen járás	Formák fölötti uralom
6. Vak meggyógyítása	Látás = felismerés
7. Lázár feltámasztása	Tudat ébredése

János válogatása pedagógiai ívet alkot. A jelek egymásra épülő felismerési állomásokat jelölnek.

Vízből bor – az alapminőség átalakulása

A vizet borrá változtatta.
(Jn 2,1–11 értelmezéséből)

Ez az első jel az emberi tapasztalás minőségi átrendeződését jeleníti meg. A víz a hétköznapi tudat képe, amely funkcionális, megszokott és semleges módon áramlik. A bor az élő jelenlét, az öröm és a teljesség megélésének szimbóluma. A történet arra mutat rá, hogy a tudat alapállapota képes átalakulni, miközben a körülmények látszólag változatlanok maradnak.

A bor megjelenése az ānanda tapasztalatát jelzi: azt az örömteli telítettséget, amely a tudat saját forrásához való közeledésből fakad. Ez az állapot az élet ízének felerősödésében, az érzékelés élénkségében és a jelenlét mélységében válik érzékelhetővé. A tapasztalás nem új elemekkel bővül, hanem saját alapminősége válik átélhetővé.

„Amikor a tudatlanság átalakul tudássá,
az élet íze megváltozik.”
(Advaita értelmezés)

Ez az átalakulás belső folyamatként zajlik. A tudat figyelme visszafordul saját működésére, és ott fedezi fel azt a teljességet, amely eddig rejtetten hordozta minden élményét. A felismerés hatására az élet egyszerű mozzanatai is mélyebb jelentéssel telítődnek.

„Amikor a szív csomói feloldódnak,
a halandó halhatatlanná válik.”
(Kaṭha-upaniṣad 2.3.15)

A szív csomóinak feloldódása az azonosulások oldódását jelenti. A tudat felszabadul a megszokott szűrők alól, és közvetlenebb kapcsolatba kerül saját lényegi természetével. Ebben az állapotban az időhöz kötött tapasztalás háttérbe húzódik, és előtérbe kerül az, ami állandó.

Ez a jel belső alkímiát ír le. A történet az átalakulás egyetemes törvényét mutatja meg, amelyben a tapasztalás minősége megváltozik anélkül, hogy az élet külső szerkezete átalakulna. A víz borrá válása a tudat érésének képe: amikor a jelenlét elmélyül, az élet saját teljessége válik ízlelhetővé.

Királyi tisztviselő fia – hit mint belső látás

„Menj el, a fiad él.”
(Jn 4,50)

Ez a jel a hit átalakulását mutatja be. A királyi tisztviselő kezdetben a külső beavatkozást keresi. A figyelme a testi állapotra és az azonnali jelenlétre irányul. A történet fordulópontja akkor érkezik el, amikor a megszólítás elhangzik, és a tudat elfogadja a kimondott igazságot.

„(…) Az ember hitt a szónak, amelyet Jézus mondott neki, és elindult.”
(Jn 4,50)

A hit itt belső bizonyossággá válik. A tudat kapcsolatba lép a forrással, és ebből a kapcsolatból születik meg a bizalom. Az elindulás a felismerés külső jele: a figyelem már nem a betegség körül forog, hanem a kimondott valóságra hangolódik.

A gyógyulás térben és időben távol történik. Ez a mozzanat a tudat természetére mutat rá. A felismerés nem helyhez kötött, és nem igényel fizikai közelséget. A tudat közvetlenül kapcsolódik ahhoz a szinthez, ahol az élet egységes egész.

„A hit által az értelem megtisztul.”
(Védántikus tanítás – összefoglalás)

A történet hangsúlyozza, hogy a hit és a látás ugyanahhoz a belső forráshoz vezet. A felismerés előbb jelenik meg, mint a külső visszaigazolás. A szolgák későbbi beszámolója megerősíti azt, amit a tudat már korábban felismert.

„Amikor a szívben megszilárdul a bizalom,
a tudás magától felragyog.”
(Upanisadikus szemlélet – összegzés)

Ez a jel átvezet a csodák fizikai síkjáról a belső tapasztalás terébe. A hit itt a tudat finom érzékenységeként jelenik meg, amely képes érzékelni a valóság mélyebb rendjét. A gyógyulás a felismerés természetes következményeként bontakozik ki.

A királyi tisztviselő története megmutatja, hogyan válik a hit belső látássá. A tudat megtanul bízni abban, amit közvetlenül felismer, és ebből a felismerésből új tapasztalati rend születik.

Béna meggyógyítása – kilépés az időből

„(…) Akarsz-e meggyógyulni?”
(Jn 5,6)

Ez a kérdés közvetlenül a tudat állapotára irányul. A történetben a béna ember hosszú ideje ugyanazon a helyen fekszik, és figyelme folyamatosan a körülményekre, a múltra és a várakozásra összpontosul. A tapasztalás időbeli láncolatként szerveződik: okok, magyarázatok és halasztások mentén.

Ez az állapot jól leírja a karmikus tudat működését. A figyelem a „mi történt” és a „mi történhetne” tengelyén mozog, miközben a jelen pillanat elveszíti átalakító erejét. A tudat saját történetének hordozójává válik, és ebből a nézőpontból szemléli önmagát.

„(…) Kelj fel, vedd ágyadat, és járj!”
(Jn 5,8)

Ez a felszólítás a jelen pillanatban hat. A hangsúly nem a múlt feldolgozásán vagy a körülmények megváltoztatásán van, hanem azon a közvetlen felismerésen, amely a tudat mozgását új alapra helyezi. A „kelj fel” a belső azonosulás átrendeződését jelzi: a tudat kilép abból a szerepből, amelyet eddig önmagáról hordozott.

Az ágy, amely addig a tehetetlenség hordozója volt, a felismerés után már nem meghatározó tényező. A tudat nem szabadul meg a tapasztalat formáitól, hanem új viszonyba kerül velük. A járás a szabadság spontán kifejeződésévé válik.

„A megszabadulás nem új állapot,
hanem a már meglévő Valóság felismerése.”
(Śaṅkara tanítás – összefoglalás)

A felismerés időtlen természetű. Amikor a tudat ráébred saját alapjára, az időhöz kötött önmeghatározás háttérbe húzódik. A gyógyulás nem fokozatos javulásként jelenik meg, hanem azonnali átrendeződésként, amelyben a jelen pillanat teljessége válik hozzáférhetővé.

Ez a jel azt mutatja meg, hogy a felszabadulás nem a jövőben várakozó esemény, hanem a most felismerhető valóság. A tudat kilép az idő láncolatából, és közvetlen kapcsolatba kerül azzal, ami mindig is hordozta minden tapasztalatát.

Ötezer megvendégelése – tudat nem fogy el

„Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából (…)”
(Jn 6,13)

A történet hangsúlya a bőség természetének felismerésére irányul. A maradék jelenléte arra mutat rá, hogy a forrásként működő valóság érintetlen marad a megnyilvánulás során. A tudat természete ilyen forrás: a megosztás feltárja és érzékelhetővé teszi teljességét.

A kenyér ebben az összefüggésben a lét fenntartó alapját jelképezi. Amikor a tudat saját forrásából áramlik, a tapasztalás kitágul. A sokaság jóllakása a felismerés közösségi hatását fejezi ki: a tudat bősége minden résztvevő számára közvetlenül megtapasztalhatóvá válik.

A tizenkét kosár szimbolikusan a teljesség rendjére utal. A maradék a forrás kimeríthetetlenségének jele. A tapasztalat visszatér önmagába, miközben a sokféleség megjelenik benne.

„Ez teljes, az teljes;
a teljességből teljesség árad ki.
A teljességből teljességet elvéve
a teljesség megmarad.”
(Īśa-upaniṣad – invokáció)

Ez az upaniṣadikus kijelentés ugyanazt a működést írja le, amelyet János evangéliuma képi nyelven fejez ki.
A teljesség osztatlan természetű, ezért a megnyilvánulás kifejezi azt, ami eleve jelen van.

Brahman végtelen, és ez a végtelenség tapasztalati szinten a bőség érzeteként bontakozik ki.
Amikor a tudat felismeri saját alapját, a hiány logikája feloldódik. A tapasztalás az áramlás rendjére épül.

A csoda abban áll, hogy a tudat kilép a szűkösség nézőpontjából. A bőség felismerése belső tapasztalattá válik, amelyben a forrás folyamatosan hozzáférhető, és amelyben az adás és a befogadás egyetlen egységes mozgásként jelenik meg.

Járás a vízen – forma fölötti tudat

„(…) Én vagyok, ne féljetek!”
(Jn 6,20)

A víz a bibliai nyelvben a formátlan, meghatározatlan állapot képe. A káosz, a mélység és a még meg nem különböztetett valóság szimbóluma. Amikor Jézus ezen a közegen jár, a történet a tudat szilárdságát jeleníti meg a változó tapasztalatok között.

A „járás” itt a stabil jelenlét mozdulata. A tudat megtartja önazonosságát akkor is, amikor a tapasztalás alapja bizonytalannak tűnik. A hullámzó közeg felett megjelenő lépés az éberség folytonosságát fejezi ki.

Az „Én vagyok” kijelentés ebben a helyzetben a tiszta jelenlét felismerését hordozza. Ez a jelenlét biztonságot közvetít, és feloldja a félelmet, amely a formai instabilitásból fakad. A felismerés hatására a tapasztalás átrendeződik, és a tudat saját középpontjába áll vissza.

„A megvilágosodott a világban jár,
és a világ nem válik azonosulásává.”
(védántikus kommentárhagyomány összefoglalása)

Ez a leírás pontosan illeszkedik János képi nyelvéhez. A világ mozgása tovább zajlik, a jelenségek megjelennek és eltűnnek, miközben a tudat átlátható marad önmaga számára. A tapasztalás folyamatként bontakozik ki, és a belső szabadság változatlanul jelen van benne.

A járás a vízen így a megszilárdult tudat képe: a felismerés állapotában az élet áramlása hordozza a tudatot, és a tudat világítja meg az áramlást. A félelem helyét a bizalom veszi át, amely a valóság mélyebb rendjének közvetlen érzékeléséből fakad.

Vak meggyógyítása – látás = tudás

„(…) Most látok.”
(Jn 9,25)

Ez a mondat a felismerés egyszerű, mégis radikális megfogalmazása. A történet a tudat átalakulásáról szól, amelyben a látás belső képességgé válik. A gyógyulás a tapasztalás minőségének megváltozását jelzi.

A vak ember vallásilag művelt közegben él, mégis a közvetlen látás hiányzik az életéből. A történet hangsúlya azon a fordulaton van, amikor a tudat közvetlen kapcsolatba kerül a valósággal, és a felismerés megszületik.

A „látás” János evangéliumában a megértés és az éberség képe. Amikor a látás megjelenik, a tapasztalás rendezőelve átalakul. A világ érthetővé válik belülről, és a tudat saját fényében ismeri fel önmagát.

„A tudatlanság vakság,
a tudás látás.”
(Advaita tanítás)

Ez a megfogalmazás pontosan kifejezi a történet belső logikáját. A látás a jñāna, a közvetlen tudás megjelenése. A felismerés nem információk felhalmozásából születik, hanem abból, hogy a tudat önmaga felé fordul.

János hangsúlyozza, hogy a „látók” válnak vakokká. Ez a kijelentés a rögzült nézőpontokra irányítja a figyelmet. A biztos tudásnak hitt struktúrák elveszítik erejüket, amikor a közvetlen tapasztalat megjelenik.

A meggyógyult ember fokozatosan tisztábban látja saját helyzetét, és egyre világosabban beszél arról, amit tapasztal. A felismerés stabilizálódik, és a belső látás önállóvá válik.

Lázár – a végső jel

„(…) Lázár, jöjj ki!”
(Jn 11,43)

Ez a jel a tudat ébredését ábrázolja. Lázár az eltemetett felismerést jelképezi.
A sír az azonosulások rétegeit jeleníti meg, amelyek elfedik az élő tudatot.

Lázár története a hét jel ívének betetőzése. Itt már nem egy részleges átalakulás jelenik meg, hanem a teljes fordulat: a tudat kilépése az alvó állapotból az éberségbe. A „halál” ebben az összefüggésben a feledés, az önazonosság beszűkülése, amelyben a tudat saját forrásától elzárva tapasztalja önmagát.

A sír lezártsága a megszilárdult azonosulások képe. A kő a múlt rögzült történeteit, az „én vagyok ez” és „én ilyen vagyok” rétegeit jelöli. Amikor ezek eltávolodnak, a tudat újra mozgásba lép.

A megszólítás különösen beszédes: Jézus néven szólít. A hívás személyes, közvetlen, és a tudat legbelső pontját éri el. Ez a hívás nem kívülről érkezik, hanem belül visszhangzik.

A védántikus hagyomány ugyanezt a pillanatot az ébredés metaforájával írja le:

„Kelj fel, ébredj fel;
miután elérted a nagyságot, tanulj (…)”
(Kaṭha-upaniṣad 1.3.14)

„Ezért tudjátok meg ezt, keljetek fel,
ó, kezdet nélküli tudatlanságban alvó élőlények,
azaz forduljatok az atman ismeretének elsajátítása felé;
és ébredjetek fel, azaz vessenek véget a tudatlanság álmának,
amely szörnyű formájú és minden szenvedés magja.”
(Shankara kommentár)

Az átman (szanszkrit: आत्मन्) jelentése Önvaló, Belső Én vagy Lélek. Ez az egyik legalapvetőbb fogalom az indiai filozófiában, amely az egyén legbelső, halhatatlan lényegére utal, szemben a változékony testtel, elmével és egóval.
Az advaita védánta szerint az átman és a Brahman, lényegileg azonosak (Aham Brahmāsmi – „Én Brahman vagyok”).

Lázár kilépése a sírból a tudat mozdulata önmaga felé. A test mozgása egy belső felismerés külső képe. A tudat visszaveszi önmagát a feledésből, és kilép az elkülönültség tapasztalatából.

„(…) Ébredj fel, alvó! (…)”
(Ef 5,14)

Ez a mondat összeköti János evangéliumát az őskeresztény és védikus ébredés-nyelvvel. Az alvás az avidyā (tudatlanság), az ébredés a vidyā (teljes ismeret) állapota. A megszólítás minden emberhez szól, aki a tudat mélyebb szintjén készen áll a felismerésre.

A hetedik jel ezért válik végső jellé: itt a tudat saját önazonosságát ismeri fel, és kilép abból az állapotból, amely addig meghatározta tapasztalatát.

Miért nem értették?

„Jelet láttak, de nem értettek.”
(Jn 12,37 parafrázis)

Mert jelet néztek, de nem olvasták. A jel csak annak nyílik meg, aki önmagát is jelként látja.

A jel akkor válik érthetővé, amikor a figyelem önmagára irányul. A felismerés a belső olvasás képességével bontakozik ki.

Zárás – János evangéliuma mint beavatási térkép

Ebben a megközelítésben János evangéliuma tudati térképként tárul fel. A jelek állomások, amelyek az azonosulások fokozatos meghaladását kísérik.

A következő részben a Tömegek, tanítványok és a belső kör misztériumát boncolgatjuk.

János evangéliuma védantikus fényben – V.rész 

Békesség