Halál és feltámadás – Az ego halála és a tudat átváltozása
Ez a rész a sorozat magja, itt dől el, hogy János evangéliumát történelmi-dogmatikus vagy felszabadítási (mokṣa) szövegként olvassuk.
A cikksorozat első része itt olvasható: János evangéliuma védantikus fényben – I. rész
Bevezetés – miért ez a legnehezebb rész?
A kereszt, a halál és a feltámadás a kereszténység legvédettebb szimbólumai.
Ugyanakkor ezek azok a pontok, ahol János evangéliuma a legkevésbé illeszthető bele a későbbi egyházi dogmatikába.
Védantikus szemmel ugyanis itt nem egy egyszeri történelmi esemény, hanem egy univerzális belső folyamat tárul fel: az ego meghal, az igaz Én felismerődik.
„Most vettetik ki e világ fejedelme”
Az ego ítélete és a tudat felemelése
„Most van e világ ítélete,
most vettetik ki e világ fejedelme.”
(Jn 12,31)
Ez a kijelentés egy belső fordulópontot jelöl. Az „ítélet” itt a látásmód átrendeződésére utal. A világ tapasztalása új alapra kerül, amikor a tudat felismeri saját működését. Ez János evangéliumának egyik legmélyebb metafizikai kijelentése. A „világ fejedelme” (archón tou kosmou) hagyományosan Sátánként értelmezett, ám a szöveg belső logikája és a misztikus hagyományok fényében sokkal pontosabban írja le az elkülönült ént, az ego-tudatot, amely uralja „e világot”.
A „világ fejedelme” az a központi nézőpont, amely köré az elkülönült én szerveződik. Amikor ez a középpont átláthatóvá válik, az uralma feloldódik, és a tapasztalás visszatér eredeti nyitottságához.
Ha a „világ fejedelme” egy külső démon lenne, akkor miért most vettetik ki – és miért Jézus felemeltetése által? A szöveg nem kozmikus háborúról, hanem tudatállapot-váltásról beszél.
A „világ” mint elkülönült tapasztalat
A János-evangéliumban a ‘kozmosz‘ az a tapasztalati mező, amely egy meghatározott nézőpontból szerveződik. Ez a nézőpont az „én vagyok a test” azonosulás köré rendeződik, és ebből a középpontból értelmezi a világot.
Ez a leírás pontosan egybevág a védántikus ahamkāra, az én-képző működésével, amely a tudatot cselekvőként és középpontként érzékelteti.
„A hamis ego által megtévesztett szellemi lélek
önmagát hiszi a tettek végrehajtójának,
pedig valójában az anyagi természet
három kötőereje végzi azokat.”
(Bhagavad-gītā 3.27)
Vagyis: A tetteket minden esetben a prakṛti guṇái végzik, de akinek tudatát az énkép elhomályosítja, azt hiszi: én cselekszem.
„A hamis ego hatása alatt azt hiszi,
hogy függetlenül cselekszik,
s tetteiért magának tulajdonít minden érdemet.
Ez az ismertetőjele a tudatlanságának.”
(A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda)
A „világ fejedelme” így az azonosulás szervező erejeként jelenik meg:
– a cselekvés középpontjaként
– a különállóság hordozójaként
– az élmények viszonyítási pontjaként
Ennek „kivetése” a tudati átrendeződés következménye, amelyben az azonosulás elveszíti meghatározó szerepét, és a tapasztalás új alapra kerül.
„Ha felemeltetem… mindeneket magamhoz vonzok”
„És én, ha felemeltetem e földről,
mindeneket magamhoz vonszok.”
(Jn 12,32)
Ez a mondat egy belső törvényt fejez ki. János nyelve itt túllép az eseményleíráson, és a tudat átrendeződésének dinamikájára mutat rá. A „felemeltetés” a tapasztalás tengelyének áthelyeződését jelöli. A figyelem forrása láthatóvá válik, és a jelenségek természetes módon ehhez a középponthoz rendeződnek.
A védikus hagyomány Kṛṣṇát úgy írja le, mint aki természeténél fogva vonzó. Nevének egyik értelmezése a minden létezőt magához rendező tudati középpontra utal.
Kṛṣṇa neve és a „vonzás” jelentése
A Kṛṣṇa név egyik klasszikus etimológiai magyarázata:
- kṛṣ gyök: „vonzani”, „magához húzni”
- ṇa: a teljességre, örömre utaló kiterjesztés
A vaisnava hagyományban ezért Kṛṣṇa gyakori meghatározása:
„Aki minden létezőt magához vonz.”
Ez tudati dinamika: a Valóság felismerése természetes vonzóerőt fejt ki a tudat számára.
Miért különösen szép ez a párhuzam?
János nyelve keresztény-misztikus, Kṛṣṇa nyelve védántikus-bhaktikus, a tapasztalat viszont azonos szerkezetű.
Mindkét hagyomány ugyanarra mutat rá:
a Valóság felismerése magához rendezi a tudatot.
A görög hypsōthō kifejezés a magasabb nézőpontba emelést is magában hordozza. A hangsúly a belső perspektíván nyugszik. Amikor a tudat saját alapjára ébred, a sokféleség egységbe szerveződik.
Ez a gondolat szorosan kapcsolódik az indiai hagyomány központi felismeréséhez. A tudat önazonossága önmagában vonzó. Nem cselekvés, hanem jelenlét által rendez.
A Bhagavad-gītā Kṛṣṇája így szól erről az önazonosságról:
„Én vagyok a víz íze,
a nap és a hold fénye,
az oṁ szótag a védikus himnuszokban,
a hang az éterben,
a képesség az emberben.”
(Bhagavad-gītā 7.8)
Ez a felsorolás a Valóság mindenütt jelenlévő minőségét rajzolja meg. Kṛṣṇa nem kívülről vonz, hanem belülről azonosul. A tapasztalat esszenciájaként jelenik meg. A hagyomány ezért nevezi őt természeténél fogva „vonzónak”. A középpont felismerése magával hozza az összerendeződést.
Ugyanezt az ívet fejezi ki az upaniṣadikus tanítás is:
„Ha végleg eltűnik szívéből minden rejtett szenvedély,
örök lesz akkor a halandó, s a Brahman honába ér.”
(Kaṭha-upaniṣad 2.3.14)
A vágyak elcsendesedése a figyelem megtisztulását jelenti. A tudat saját forrásához tér vissza. A középpont tapasztalata ekkor válik világossá. A vonzás ebben az értelemben nem mozgás, hanem felismerés.
János kijelentése és a védikus tanítás ugyanarra a belső törvényre mutat rá. Amikor a tudat felemelkedik saját alapjához, minden tapasztalat ehhez az alaphoz igazodik. A sokaság egységként jelenik meg. A vonzás a Valóság természetes sugárzása.
Ebben a térben a magyarázat elcsendesedik. A középpont felismerése önmagában rendez.
A „mindeneket magamhoz vonzok” egy belső törvényt fejez ki: amikor a tapasztalás középpontja áthelyeződik, minden jelenség a valódi Középpont köré rendeződik.
„Milyen halállal kell meghalnia”
„Ezt pedig azért mondá,
hogy megjelentse, milyen halállal kell meghalnia.”
(Jn 12,33)
Ez a halál az önazonosság átalakulására utal. A hangsúly azon a folyamaton van, amelyben a régi énkép elveszíti kizárólagos szerepét.
A Bhagavad-gītā ezt a változást a ruhacsere képével írja le: a lényeg állandó, a hordozó forma cserélődik.
„Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit és újakat ölt,
úgy hagyja el a lélek a testeket.”
(Bhagavad-gītā 2.22)
A kereszt nem önmagában vált meg. Az azonosulás halála vált meg, amelyet a kereszt szimbólumként jelenít meg.
Így hát, a kereszt ebben az összefüggésben az azonosulás feloldódásának szimbóluma, amely egyetemes belső törvényt teszi láthatóvá.
A tömeg kérdése: ki az Emberfia?
„Kicsoda ez az ember Fia?”
(Jn 12,34)
Ez a kérdés az önazonosság határán születik. A tömeg érzékeli, hogy Jézus szavai túlmutatnak egy történeti szerepen, mégis emberi formában szólalnak meg. A kérdés mögött az a felismerés feszül, hogy amit hallanak, az nem illeszthető be sem megszokott vallási, sem társadalmi kategóriákba.
Az „Emberfia” János evangéliumában nem pusztán cím vagy messiási rang. Egy olyan tudatállapot megjelölése, amelyben az emberi tapasztalat és a felismerés egységbe rendeződik. Az Emberfia az a létmód, amelyben az emberi forma teljes átláthatósággá válik az isteni valóság számára.
Ebben az értelemben az Emberfia nem kivételes lény, hanem megvalósult állapot. A tudat már nem az elkülönült én köré szerveződik, miközben a testi és emberi működés változatlanul jelen van. A mindennapi élet folytatódik, de a középpont áthelyeződött.
A védántikus hagyomány ezt az állapotot jīvan-muktának nevezi: felszabadultság életben. A jīvan-mukta emberi testben él, cselekszik és beszél, miközben tudata már nem azonosul a testtel, az elmével vagy a személyes történettel.
„Aki a testben él,
de nem a testtel azonosul,
az felszabadult már életében.”
(Advaita hagyomány, összefoglaló tétel)
A jīvan-mukta és az Emberfia leírása ugyanarra a belső állapotra mutat rá: az emberi forma megmarad, de a tudat már nem ebből a formából határozza meg önmagát. A felismerés nem eltávolít az élettől, hanem átalakítja annak alapját.
A tömeg kérdése ezért nem puszta értetlenség. Egy olyan pontra tapint rá, ahol az emberi és az isteni közötti határ elvékonyodik. Az Emberfia annak a tudatnak a megnevezése, amelyben az emberi lét eléri saját beteljesedését, miközben átláthatóvá válik az isteni valóság számára.
„És elrejtőzködék előlük”
„(…) Ezeket mondá Jézus,
és elmenvén, elrejtőzködék előlük.”
(Jn 12,36)
Ez a mondat a tanítás belsővé válását fejezi ki. A külső forma, a Mester nem eltűnik, csak háttérbe húzódik, miközben a tanítványban a felismerés a belső tapasztalat szintjén folytatódik.
„Az igaz tanító nem látható,
nem megragadható,
de Ő az, aki által minden láthatóvá válik.”
(Bṛhadāraṇyaka-upaniṣad, parafrázis)
„Ha a búzaszem nem hal meg” – az ego-halál törvénye
„(…) Ha a búzaszem nem esik a földbe és nem hal meg,
egymaga marad;
de ha meghal, sok gyümölcsöt terem.”
(Jn 12,24)
Ez az egyik legtisztább védantikus kijelentés az egész evangéliumban, ami egy egyetemes belső törvényt fejez ki. A termékenység az önközpontú azonosulás feloldódásából születik.
„Amikor az én-tudat elenyészik,
a Valóság ragyog fel.”
(Ramana Maharshi)
A „halál” itt, nem biológiai, nem erkölcsi, mert a mondat belső átalakulásra utal, amely túlmutat egyetlen történeti eseményen, és minden tudati útra egyaránt érvényes mint azonosulás-halál.
Ha ezt a mondatot kizárólag Jézus fizikai halálára alkalmazzuk, elveszítjük az univerzális érvényét, pedig a szöveg nyelve egyértelműen belső törvényre utal.
„Atyám, kezedbe teszem lelkemet” – feloldódás Brahmanban
„(…) Atyám, kezedbe teszem lelkemet. (…)”
(Lk 23,46 párhuzamos hagyomány)
Ez nem kétségbeesett kiáltás. Ez a kijelentés a tudat végső elengedését fejezi ki, vagyis a tudatos visszaoldódást.
Védantikus párhuzam:
„Amikor az egyéni lélek felismeri önazonosságát,
feloldódik Brahmanban,
mint folyó az óceánban.”
(Muṇḍaka Upaniṣad 3.2.8 – tanítói értelmezés)
A feloldódás a tudat eredeti, osztatlan állapotába való visszatérést jelzi.
A sír üressége – mi hiányzik valójában?
„A sír üres volt.”
(Jn 20,1–8 értelmezéséből)
János hangsúlya az üresség tapasztalatára irányul. A szöveg nem a test állapotát részletezi, hanem azt a felismerést rögzíti, amely az üres sír látványából fakad. Az üresség itt nem veszteség, hanem fordulópont: annak felismerése, hogy az azonosság többé nem köthető formához. Az üres sír a formai azonosulás elengedésének képe. Ami hiányzik, az nem pusztán egy test, hanem az a nézőpont, amely a valóságot kizárólag testi és történeti keretek között értelmezte. A tapasztalás középpontja elmozdul, és ezzel együtt átalakul az önazonosság is.
„A forma eltűnik,
de a Tudat nem.”
(Advaita alaptétel)
Ebben az értelemben az üresség feltárás, nem hiány. A forma eltűnése láthatóvá teszi azt, ami mindig is jelen volt, de addig a forma elfedte. A Tudat nem „távozik” a testből, hanem függetlenként válik felismerhetővé.
János evangéliuma szándékosan nem ír le részletes „feltámadási mechanikát”. A történet nem egy fizikai folyamat magyarázatára épül, hanem a felismerés kibontakozására. A hangsúly azon van, hogy mit lát meg a tanítvány, amikor már nincs mihez ragaszkodnia.
A test „hiánya” azt jelzi, hogy az azonosság többé nem rögzíthető sem térhez, sem időhöz, sem formához. A feltámadás ebben az olvasatban nem a forma visszatérése, hanem a forma meghaladásának felismerése.
Az üres sír annak a tudati állapotnak a kezdete, amelyben a valóság többé nem a láthatóhoz kötődik.
A felismerés közvetlenségében tárul fel.
„Ne érints engem” – a ragaszkodás meghaladása
„(…) Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához. (…)”
(Jn 20,17)
Ez a mondat a tudati stabilizáció folyamatára utal. Az érintés a régi azonosság felidézését jelképezi, a felmenetel pedig a felismerés megszilárdulását.
„A megvilágosodás után
azonosulás többé nem lehetséges.”
(Advaita kommentár)
Jézus itt azt mondja, ne a formához kötődj, hanem ahhoz, ami mindig is voltam.
„Békesség nektek”
A śānti és a shalom állapota”
„(…) Békesség nektek.”
(Jn 20,19)
Ez a kijelentés a tudat rendezett, önmagában megnyugvó állapotát fejezi ki. A „béke” itt nem érzelmi megkönnyebbülés és nem külső körülményekhez kötött nyugalom, hanem az a belső stabilitás, amely akkor jelenik meg, amikor az azonosulás megszűnik a változó tartalmakkal. Ez az állapot a felismerés természetes kísérője.
A védikus hagyomány ezt az állapotot a śānti szóval jelöli, amely a tudat elcsendesedését, kiegyensúlyozottságát és átláthatóságát fejezi ki.
„Śāntiḥ, śāntiḥ, śāntiḥ.”
(Upanisadikus záróformula)
A háromszori ismétlés a béke teljességére utal: a külső zavarok, a belső nyugtalanságok és a tudat legfinomabb hullámzásainak elcsitulására. A śānti a felismerésből fakadó állapot, amelyben a tudat saját alapjára rendeződik vissza.
A jánosi „béke” héber gyökere, a shalom (שָׁלוֹם), ugyanezt a teljességet fejezi ki. A shalom jelentése magában foglalja a belső nyugalmat, az elégedettséget és a mentális kiegyensúlyozottságot, valamint az Istennel és az emberekkel való harmóniát. Ez a béke nem egy részleges állapot, hanem a teljesség élménye, ahol semmi nem hiányzik, és semmi nem szorul pótlásra.
Ebben az összefüggésben Jézus köszöntése nem puszta üdvözlés, hanem állapotközlés. A „Békesség nektek” annak a tudatminőségnek az átadása, amely a felismerésből születik, és amelyben a félelem és a vágy már nem szervezi a tapasztalást.
A béke így nem cél, hanem következmény: a tudat természetes állapota, amikor az elkülönült középpont elveszíti meghatározó szerepét, és az élet önmagát rendezetten, feszültség nélkül fejezi ki.
Tamás: „Én Uram és én Istenem” – felismerés, nem imádat
„(…) Én Uram és én Istenem!”
(Jn 20,28)
Ez a felkiáltás a felismerés pillanatát rögzíti, mert Tamás itt az isteni valóságot ismerte fel a megvalósult tudatban.
A látásmód átalakul, és az isteni valóság a megvalósult tudatban válik felismerhetővé.
„Amikor a tudás megszületik,
az elkülönült látás megszűnik.”
(Advaita tanítás)
Ha ez kizárólag Jézus ontológiai kiváltsága lenne, János korábbi mondatai („ti istenek vagytok”, „ti bennem vagytok”) értelmüket veszítenék.
Feltámadás mint tudatváltás
A védántikus értelmezés a feltámadást a test-azonosságból való kilépésként írja le. A hangsúly a tudat önmagára ébredésén van, amelyben az azonosság leválik a mulandó formáról, és visszatér saját forrásához.
A bölcs felismeri, hogy a változás a tudatlanság szintjén történik. Ami elmúlik, az a félreértés, amely a Tudatot időhöz, testhez és szerepekhez kötötte. Az Önvaló tapasztalata ebben a felismerésben változatlanul jelen marad.
„A tudatlanság pusztul el, nem az Önvaló.”
(Advaita tanítás – összegzés)
Ebben a fényben a „feltámadás” a látásmód átrendeződését jelöli. A tudat már nem a születés és halál tengelyén értelmezi önmagát, hanem saját időtlen természetében ismeri fel önazonosságát. Ez az állapot élő tapasztalatként jelenik meg, nem halál utáni ígéretként.
Ezért válik érthetővé Jézus korábbi kijelentése:
„(…) Aki hisz bennem, ha meghal is, él.”
(Jn 11,25)
A mondat az önazonosság új alapjára mutat rá. Az élet itt a Tudat folytonosságát jelenti, amely a testi változásoktól függetlenül felismerhetővé válik. A „halál” az azonosulás átrendeződésének jelölője, amely után az élet már nem köthető kizárólag formához.
Ez az igazság időtlen tapasztalatra mutat. A felismerés minden korban ugyanarra a belső törvényre nyílik meg: a Tudat önmaga marad, miközben az azonosság formái átalakulnak.
Mi marad a kereszt után?
A kereszt az önközpontú azonosulás feladásának képe.
A feltámadás az a lehetőség, amely minden ember számára nyitva áll.
A következő részben a jelek és szintek lesznek bemutatva mint tudatállapotok.
Békesség
0 hozzászólás