„Az Atya és én egy vagyunk”
Szeretet, non-dualitás és a belső felismerés útja
Ez a rész már nyíltan advaitikus – itt válik igazán világossá, miért volt és maradt János evangéliuma „veszélyes” szöveg.
A cikksorozat első része itt olvasható: János evangéliuma védantikus fényben – I. rész
Bevezetés – ahol a dogma megakad
János evangéliuma II. felében Jézus tanítása radikálisan elmozdul, és csodák magyarázatai, valamint erkölcsi tanítások helyett azonosság-kijelentések sorával találkozhatunk.
Ezek azok a részek, amelyeket az egyházi dogmatika szűkített, a misztikus hagyományok viszont kulcsfontosságúnak tartottak.
Védantikus szemmel itt már megvalósítás (mokṣa) történik.
„Az Atya és én egy vagyunk” – advaita kijelentés
„Én és az Atya egy vagyunk.”
(Jn 10,30)
Ez a kijelentés a lét egységét fejezi ki. A görög szövegben szereplő hen (egy, azonos) semleges nemű kifejezés, amely az egységet lételvi értelemben jelöli. A mondat így a tudat alapazonosságára irányítja a figyelmet.
Az egység itt olyan állapotként jelenik meg, ahol az önazonosság túllép a személyes meghatározottságokon, és a forrással való azonosság tudatosul. A beszélő és az Abszolút ugyanazon létalapban osztozik.
A védántikus hagyomány ezt az egységet az advaita fogalmával írja le, amely az osztatlan Valóság tapasztalatára utal:
„Ez a Valóság egyetlen, osztatlan egész.”
(Chāndogya Upaniṣad 6.2.1 – értelmi fordítás)
Az advitīya kifejezés itt azt jelöli, hogy a tapasztalásban egyetlen létalap válik felismerhetővé. Az egység nem kizár, hanem magában foglal minden megjelenési formát.
Ezt az azonosságot más upanisadikus kijelentések is megerősítik:
„Ez az Önvaló Brahman.”
(Māṇḍūkya Upaniṣad)
„Amikor az Önvaló felismeri önmagát,
minden különbség feloldódik.”
(Bṛhadāraṇyaka Upaniṣad 4.4.19 – értelmi összegzés)
Az Advaita hagyomány ezt az állapotot úgy írja le, mint ahol a látó, a látás és a látott egyetlen tudati mezőként tapasztalható:
„A látó, a látás és a látott egy.”
(Advaita tanítói összefoglalás)
Ez a felismerési szint összhangban áll az upanisadok mahāvākyáival, amelyek az Önvaló és a végső Valóság azonosságát fejezik ki. János kijelentése ebbe az élménykörbe illeszkedik: az egység tudatosulásának nyelvi lenyomata.
A szövegkörnyezet arra utal, hogy ez az egység mintázatként jelenik meg, amely a tudat érettségével válik felismerhetővé. A kijelentés így az emberi és az isteni alapazonosság tapasztalatára nyit teret.
A későbbi keresztény teológia ezt a mondatot krisztológiai kivétellé tette („Jézus egyedülálló”), holott a szövegkörnyezet ennek ellentmond.
„Ti bennem, én bennetek” – a nem-kettő tanítása
„Maradjatok bennem, és én tibennetek. (…)”
(Jn 15,4)
Ez a kijelentés a tudat természetére irányítja a figyelmet. Jézus olyan egységről beszél, amely túlmutat a külső viszonyokon, és közvetlen belső tapasztalatként válik érthetővé. A „bennem” és „bennetek” kifejezések egy olyan állapotot jelölnek, ahol a különálló nézőpont feloldódik.
Az itt megjelenő egységélmény megfelel annak, amit a védántikus hagyomány az önvaló felismeréseként ír le. A tudat saját forrására irányul, és ott önmagát ismeri fel minden megjelenési formában.
„ Ki az összes létezőket önnön lelkében szemléli,
minden lényben a Lelket látva többé nincs oka félni.”
(Īśa Upanisad 6)
Ebben a látásmódban az „én” és a „te” közötti határ elveszíti jelentőségét. A tapasztalás egységessé válik, a sokféleség egyetlen alapra vezethető vissza. Az ember többé nem kívül keresi azt, ami mindig is jelen volt.
A „bennem maradás” ezért a figyelem állapotát jelzi. A tudat elcsendesedik, az azonosulások háttérbe szorulnak, és előtérbe kerül az, ami állandó. Ez a felismerés fokozatosan átalakítja az önazonosság élményét.
Az Advaita Vedānta ezt az állapotot úgy írja le, mint az önvalóra való ráébredést. A felismerés nem új tapasztalatot hoz létre, hanem feltárja azt, ami eddig is hordozta minden tapasztalat alapját.
A szeretet mint ontológiai princípium
János evangéliumában a „szeretet” a lét módját fejezi ki. A szöveg olyan állapotra mutat rá, amely a tudat alapvető minőségéből fakad.
„(…) Maradjatok meg az én szeretetemben.”
(Jn 15,9)
„(…) Isten szeretet.”
(1Jn 4,8)
A szeretet itt az egység tapasztalatából születik. Amikor az elkülönült önazonosság elcsendesedik, a kapcsolódás természetes módon jelenik meg.
Védantikus párhuzam:
„Brahman: Sat–Cit–Ānanda
(Lét–Tudat–Boldogság)”
Az ānanda a tudat alapállapota, amely az egység felismerésével válik tapasztalhatóvá. Ebben az állapotban az élet önmagát fejezi ki kapcsolódásként, nyitottságként, együttrezgésként.
János evangéliuma ezt a tapasztalatot ontológiai szinten ragadja meg. A szeretet az a minőség, amely megmarad, amikor az elkülönülés élménye háttérbe húzódik.
„Aki engem lát, látja az Atyát” – forma és forma-nélküliség
„(…) Aki engem látott, látta az Atyát. (…)”
(Jn 14,9)
Ez a kijelentés a megvalósult tudat működésére utal. Amikor az önazonosság átlátszóvá válik, a forma már nem takarja el az alapjául szolgáló Valóságot.
„Amikor a tudás felragyog,
az egyéni forma eltűnik.”
(Advaita kommentárhagyomány)
A forma ebben az összefüggésben közvetítő szerepet tölt be. A megnyilvánult alak lehetőséget ad arra, hogy a forma-nélküli Valóság felismerhetővé váljon.
Ez felel meg az avatāra-elv lényegének: az Abszolút felismerhetővé válik az emberi tapasztalat számára.
„Nem e világból való” – szintek, nem menekülés
„(…) Az én országom nem e világból való. (…)”
(Jn 18,36)
Ez a kijelentés a tapasztalás rendjeire irányítja a figyelmet. Jézus az „országot” olyan létállapotként írja le, amely eltér az egó által szervezett, érzékszervi és hatalmi viszonyokra épülő tudatállapottól. Az „evilág” az azonosulásokkal működő emberi nézőpontot jelöli, míg az „ország” egy tágabb, szabadabb tudati dimenzióra utal.
Ebben az állapotban az élet eseményei tovább zajlanak, a belső tapasztalás azonban más alapra helyeződik. A cselekvés megmarad, miközben a ragaszkodások ereje elcsendesedik. A hangsúly a belső szabadságon és az átlátható jelenléten van.
Ezt a tudatállapotot pontosan fejezi ki a Bhagavad-gītā:
„Aki tetteit Brahmannak ajánlva végzi,
lemondva a ragaszkodásról,
azt nem szennyezi be a cselekvés,
miként a lótuszlevelet sem a víz.”
(Bhagavad-gītā 5.10)
A vers a világban való jelenlét és a belső szabadság egyidejűségét írja le. A tudat a cselekvés során is önmagában nyugszik, így az események áramlása nem hagy maradandó lenyomatot az önazonosságon.
Egy másik megfogalmazás ugyanezt az állapotot ragadja meg:
„Bár állandóan cselekszik,
az önvalóban megállapodott ember
tettei által szabad marad.”
(Bhagavad-gītā 4.20 – értelmi fordítás)
A belső nézőpont átrendeződése teszi lehetővé, hogy az élet folyamataiban való részvétel a kötöttségek feloldódásával párosuljon. A szabadság a tudat szintjén jelenik meg.
Ez az értelmezés összhangban áll a korai keresztény hagyomány több szövegével is:
Tamás evangéliuma (logion 3):
„Isten országa bennetek van,
és rajtatok kívül van.”
Lukács evangéliuma:
„(…) Isten országa közöttetek van.”
(Lk 17,21)
Ezek a mondatok az „országot” belső tapasztalásként és közvetlen jelenlétként írják le. A keresett valóság a tudatban válik felismerhetővé, miközben az ember az élet konkrét helyzeteiben marad jelen.
Ebben az összefüggésben Jézus kijelentése az időtlen tudati szabadságra mutat. Az „ország” olyan állapotként jelenik meg, ahol az ember a világban él, miközben a tudat nem szorul a világ meghatározottságai közé. A hangsúly a felismerésen, az átlátható jelenléten és a belső szabadságon nyugszik.
Hit vs. ismeret – pistis és jñāna
János evangéliumában a „hit” olyan belső viszonyt jelöl, amely a felismerés irányába nyit teret. A görög pistis (hit) szó jelentéstartománya bizalmat, hűséget és egzisztenciális ráhagyatkozást foglal magában. Ez a hozzáállás lehetővé teszi, hogy a tudat megnyíljon az igazság közvetlen megtapasztalása felé.
„Ez az örök élet:
hogy megismerjenek téged (…).”
(Jn 17,3)
Az „örök élet” itt a megismerés állapotaként jelenik meg. A hangsúly a közvetlen felismerésen van, ahol az igazság tapasztalattá válik. A megismerés így a tudat átalakulását fejezi ki.
Ez a szemlélet közel áll a gnózis fogalmához, ahol az igazság belső látásként bontakozik ki. A megismerés itt élő tapasztalat, amely átformálja az önazonosság élményét.
A védántikus hagyomány ezt az átalakulást a jñāna kifejezéssel írja le:
„A megszabadulás tudás által van.”
(Śaṅkara tanítása)
Ez a tudás a végső valóság felismerését jelenti, ahol az Önvaló saját forrására ébred rá. A felismerés a belső tisztaság és az igazság iránti elkötelezettség talaján bontakozik ki.
A Védānta hangsúlyozza, hogy ez a tudás kegyelemként érkezik. A belső kapcsolat, az odaadás és az őszinte keresés megteremti azt az állapotot, amelyben a felismerés kibontakozhat:
„Akik szüntelen odaadással és szeretettel szolgálnak Engem,
azoknak megadom azt az értelmet,
amellyel eljuthatnak Hozzám.”
(Bhagavad-gītā 10.10)
Ebben az összefüggésben a pistis és a jñāna egymást kiegészítő mozzanatként jelenik meg. A hit belső nyitottságot hoz létre, a tudás pedig megvilágosodott látássá érlelődik. A kapcsolat személyes elköteleződésből felismeréssé alakul.
Ez az ív jól követhető János evangéliumában: a bizalom útja elvezet a megismerésig, majd a felismerés szabadságáig. A későbbi, hitvallás-központú keresztény struktúrák történeti folyamat során formálódtak ki, míg János szövege egy közvetlenebb, tapasztalati útra irányítja a figyelmet.
Miért volt ez veszélyes tanítás?
Mert ha az Atya és Fiú egy, és „ti bennem vagytok”, és „ti istenek vagytok”, akkor nincs vallási közvetítőre szükség, nincs kizárólagos intézmény, mert a megszabadulás belső felismerés.
Ez pedig minden korban veszélyes az irányító, kontroláló hatalomra nézve.
Zárás
János evangéliuma ebben a fényben nem vallásalapító szöveg, hanem felszabadítási útmutató.
A következő részben a legnehezebb témához érkezünk: Kereszt, halál és feltámadás védantikus szemmel, a kereszt mint ego-halál, feltámadás mint tudatváltás.
Ez lesz a sorozat legmélyebb és legprovokatívabb része.
Békesség
0 hozzászólás